A mi esetünkben szó sem lehetett arról, hogy a férjem ott legyen velem a szülőszobán. 

Elmondom miért. 

 

Már akkor tudtam, hogy nem szeretném, hogy ott legyen, amikor még a kapcsolatunk teljes legelején voltunk. 

Az egész folyamatot, annyira kiszolgáltatott helyztetnek képzeltem el, hogy semmiképp nem akartam, hogy úgy lásson. Küzdeni, kínlódni, összerándulni. Még akkor sem, ha egy csodás gyermekért teszem mindezt. 

Féltem attól, hogy nem úgy fogom bírni a helyzetet, mint ahogyan szerencsére tettem. Féltem, hogy olyan dolgokat fogok a fejéhez vágni, amik nem lennének sem valósak, sem pedig túl szépek.

Attól is féltem, hogy számára lenne olyan élmény, hogy megundorodna tőllem. Attól, hogy olyat látna, hogy megijedne, hogy annyira féltene, hogy nem vállalnánk utánna testvért. Pedig ő a vilag legjobb férje, nem is kívánhatnék jobbat mint ő. 

Mivel kategórikusan kijelentettem, hogy nem, így teljes mértékben tiszteletben tartva ezt a döntésemet nem is erőltette. Végig izgulta a történéseket itthon, mert ugye érdekes időket élünk. 

A történtek megélése megerősített engem abban, hogy jól döntöttem. Vannak olyan dolgok amiket egy anyának egyedül kell megtennie. Ez is egy olyan pillanat volt, legalábbis számomra. Azt éreztem, hogy ez az én utam, még akkor is, ha nyilván mind a ketten ugyanolyan szülei vagyunk. Tudtam, hogy frusztrált lenne, ha ott lenne, tenni szeretne valamit, hogy nekem jobb legyen, de nem tudna. És be kell látni, ott volt egy orvos, egy szülésznő, valamint egy tanuló szülésznő, ha bármi gond van  és ők nem tudnak segíteni, akkor nem a férj fog tudni. Ezt gondolom, hogy ezt érezte volna, hogy nem tud segíteni, könnyíteni a helyzetemen. És ez feszélyezte volna, mind amelett, hogy nyílván mérhetetlen büszkeséget is ézett volna, azért amin egy nő keresztül megy. Egy szó mint száz, nem bántam meg, hogy egyedül voltam, mert viszont azt se tudnám elképzelni, hogyha nem az apa van ott, akkor valaki más ott legyen. Nekem ez továbbra is olyan dolog lesz, amit nekem kelett megtenni, egymagamnak.